Ha hatásvadász módon akarnám kezdeni történetemet, akkor valahogy úgy szólna, hogy „Szörnyű rémálom tört rám az éjszaka, amely aztán egész reggelig gyötört, hogy tiszta facsaró izzadtság lett az ágynemű”. De nem, ez az álom csendesen érkezett és észrevétlenül ért véget. Abba az álomtípusba tartozott, amelyre ébredés után nem emlékszik az ember, de reggel az első néhány rutinteendő után megszusszanva apránként jönnek elő a filmkockák, de nem mintha álom lett volna, hanem mintha valamikor a közelmúltban, tegnap előtt, vagy még azelőtt történt volna. Az ember kétségbeesetten kotorászik az emlékezetében, hogy összerakja a történetet, mert olyan, mintha egyes részek hiányoznának, közben megissza a kávéját, hátha az segít. De nem, sőt, olyan furcsa dolgok jelennek meg a kockákon, amelyhez a valóságnak nem sok köze van. Erre hősünk rácsap a homlokára, hogy hát ez csakis álom lehetett, hümmög egy sort, hogy milyen furcsa és akkor hirtelen beugrik az egész szürreális filmként, snittenként még ugrálva térben és időben, de emberünk veszi a fáradtságot és összevágja szép folyékonnyá az egészet és ahol nagyon nem tetszik, azt egyenesen átírja. Aztán az ilyen álmokra mindig emlékszik majd az ember, főleg a csúnya részekre, amelyeket újra meg újra megpróbál átírni.
A legutóbbi álmomra én is emlékezni fogok. A történet a központban kezdődik, a buszmegállóban. Nem tudom, hogy kerültem oda, de ez az álmokban nem is lényeges. Szétnéztem és nem találtam az autómat. Megörültem, mert abba a ritka helyzetbe kerültem, hogy sétálhattam. Séta közben pedig az embernek sokkal több ideje van megfigyelni a dolgokat. A buszmegállóban még az ülőke is szörnyű poros volt, elindultam hát lefele a három székelykapu előtt. Megvizsgáltam, hogy melyik milyen régi, mikor állították, hümmögtem hozzá, de most ha meglőnének sem emlékeznék egy évszámra sem. A kapuk mögött ismerik a kőfalat nem? Végighúzódik a temető alatt egészen az iskoláig. Hát most furcsán meg volt dőlve kifelé és én jobbnak láttam átigazolni a baloldalra, nehogy az egész temető a nyakamba suvadjon. Bal felől a teret uralta a nemrég gyönyörűen felújított templom, hű de még mennyire uralta. Kissé meghökkentem, már amennyire az álmában meg tud hökkenni az ember, mert amikor másodszor néztem oda, a templomudvar szinte eltűnt, annyira elpöffeszkedett a templom, sőt a falai ennek is kezdtek riasztóan kifele állni, ki a a templomkert melletti járdán bandukoló fejem fölé, mint amikor tészta dagad ki a tekenőből. Jobbnak láttam futásnak eredni, hogy elhagyjam a templomot mielőtt az rám dagadt volna. Átellenben az iskola előtt ismerősök voltak a fenyőfák, por- és zajfogó szerepet szántak nekik, de újabban a fényt is kifogta olyannyira, hogy az osztálytermekben délben is égetni kellett a neonokat. Visszanéztem a templomra, amely addigra visszaköltözött eredeti alapterületére, viszont most a falai befele dőltek és a torony is egyre inkább elkeskenyedett, az egész leginkább az Eiffel-toronyra hasonlított és rettenetesen magasra nyúlott. Szerintem még az ulmi dóm is eltörpült mellette. Addigra már az iskola előtti fenyők is száz méter fölé nyúlottak, mintegy ellensúlyozva az utca másik felén égbe törő templomtornyot. Az iskola sem maradhatott ki ezen kedves rémképek sorából. Az alma mater falai kezdtek kifele domborodni és az egész épület egyre inkább hasonlított egy lufihoz, amely aztán elkezdett remegni, mint egy robbanás előtt álló kazán, aztán kisebb-nagyobb repedések keletkeztek a falon, amelyen keresztül bugyogni kezdett valami sűrű szürke massza. Kezdtem megelégelni ezt a sok hülyeséget, tudtam, hogy az agyam űzi velem ezt a fárasztó játékot. Tovább szédelegtem a rendőrség felé, s miközben a malacnagyságúra nőtt kövek között botorkáltam kifelé az aszfaltra, furcsa dologra lettem figyelmes a híd és az iskola melléképülete közötti téren, a reklámtábla előtt. Közelebb merészkedve aprólékosan szemügyre vehettem érdeklődésem tárgyát, amely leginkább egy parkolóautomatára hasonlított, gombokkal, kijelzővel, meg minden, csak ennek tetején egy kövérkés képű, kecskeszakállú bádogfej trónolt. Volt még ezenkívül két karja is neki, úgyhogy egy pár lélegzetvétel erejéig büszkeség töltötte be mellkasomat, hogy ne lám-lám a világon elsőként Zetelakának lett emberszabású parkolóautomatája. Aztán közelebb merészkedtem és egy csomó gombot fedeztem fel az emberszabású parkolóautomata (ESzPA) mellén. A gombok mellett írások is voltak, valószínűleg magyarázatok az egyes gombok használatához, de elolvasni nem tudtam, bárhogy meresztettem a szememet. Valószínűleg az ember nem tud álmában olvasni. (Tényleg, Ti olvastatok már álmotokban?)
Így hát találomra megnyomtam egy gombot, mire az ESzPA: „A nevét kérem, nevét kérem, nevét kérem...” Ijedtemben rávágtam a nevem, mire a robot: „Isten éltesse, mélyen tisztelt Attila, hogy van, hogy szolgál az egészsége? És az édesapukája hogy van és az anyukája egészsége hogy szolgál? A nagytatája, az unokabátyja, a téli kabátja?” Valahogy kinyögtem annyit, hogy jól vannak, mire amaz: ”Nagyszerű, nagyszerű, az a legszebb, amikor minden szép és jó, nem igaz? Mondom én ezt vallásos emberként, nem hívőként. Mert ebben a rohamos világban fontos, hogy az emberben legyen kicsi spirituális intelligencia, ahhoz, hogy egymást segítve egymásért egymással tiszteletben élhessünk egymás mellett. Gondoltuk abból a szempontból, ÉN, hogy ez nagyon fontos. Hiszen mondhatjuk akár azt, hogy nem elzárkózunk, hanem kizárjunk magunkat, akár azt, hogy minden nap telik egy nap, de akár azt is, hogy a doszárok folyamatban vannak...” Na ennél a pontnál kissé összezavarodtam, gondoltam még egyszer meghallgatom, hogy hátha megérteném hogy mit is akar mondani ez az ESzPA. Megnyomtam a gombot, de azt hiszem elvétettem, mert a robot előbb megkérdezte, hogy van-e magyarországi rokonom, majd felajánlotta, hogy a zöld gomb megnyomásával fel is hívhatom. Kerestem a zöld gombot, de nem találtam. Aztán eszembe jutott, hogy az ember fekete-fehérben álmodik. Azt viszont tudja, hogy az alma piros, a fa lombja zöld, még ha azokat a szürke különböző árnyalataiban is látja. Így aztán a legzöldebbnek tűnő szürke gombot nyomtam meg, de megint elvétettem: „Ezért a pénzért te kapsz egy összeget jóember...”. Ijedten másik gombot nyomtam: „Nem policot kell elfogjunk, én nem szökhetek rea a policra”. Másik gomb: ” az időhatárigényes informatikai térprogrammal nekem, mint új költségvetési irányzatnak... ”, újabb gombnyomás:” a disznóvágás, ahol próbáltam a többiekkel együtt szurkolni”. Kétségbeesetten nyomogattam a gombokat, hogy hátha eltalálnám az elsőt, amelyik olyan kedvesen szólt hozzám, de ehelyett ESzPA emígy ripakodott rám: „Azt hiszed, hogy a nagymama viszi Piroskának a prémondát?” Na itt kiütöttem a biztosítékot. Ledermedtem, álmaimban már oly sokszor tapasztaltam a tehetetlenségnek azt a leírhatatlan állapotát, mikor az ember futva próbál menekülni, de lábai nem viszik előre, négykézláb próbál mászni, hátha úgy menne, de nem úgy sem halad előre egy jottányit sem. Olyan mintha combközépig érő sárban próbálna lépkedni vagy arasznyi vastag enyvvel borított lépcsőn kísérelne meg felfele menekülni. Persze nem fog sikerülni, emberünk végül hasára fekszik, csúszik-mászik, de nincs menekvés, a NAGY IRTÓZAT egyre közelebb kerül. Aztán hősünk – mivel helyváltoztatásra képtelen -, megpróbál szembe szállni az IRTÓZATTAL, különböző eszközök, fegyverek kerülnek elő a feneketlen zsebekből, de hősünk keze nem tudja rendesen megfogni az illető fegyvert, mert vagy akkorára dagadnak az ujjak, mint mint egy pankrátor combja, vagy olyan vékonnyá és hosszúvá soványodik, hogy az embert az az érzés szorongatja, hogy első érintésre szilánkokra törhet. Így aztán csak jön az IRTÓZAT, közeledik, a helyzet reménytelen, már itt a vég és akkor emberünk felriad álmából, hadonászik a sötétben, percekig liheg, majd lassan ráébred, hogy csak álom volt az egész , a kezét maga alá gyűrte és azért van úgy elzsibbadva, hogy beleharapva sem érez fájdalmat. Na, körülbelül ilyen állapot kezdett rajtam eluralkodni, a pankrátorcomb vastagságú ujjammal próbáltam megnyomni kétségbeesetten az egyik emberi száj alakú gombot, mire az ESzPA kellemes női robothangon szólt: „Ha lelki vigasztalásra, kis gyöngédségre vágyik, kérem lépjen közelebb.” Hirtelen visszanyertem eredeti erőmet és alakomat és közelebb araszoltam. ESzPA kinyújtotta jobb karját, én gyanú nélkül megfogtam az eléggé valósághű gumikezet. A kéz húzni kezdett maga felé egyre erőteljesebben, majd bal karja is elkapta vállamat és magához ölelt és egy cuppanós csókot nyomott az egyik arcomra. Irtózva fordítottam el a fejemet, miközben próbáltam szabadulni az ölelésből, de az egésznek az lett a vége, hogy ábrázatom másik felére is kaptam vagy két-három puszit. Ellöktem magamat a nyálas automatától és magamból kikelve ordítottam, hogy hogy lehet ilyen aljasságot elkövetni a gyanútlan járókelőkkel, mikor az ESzPA elvigyorodott és azt mondta, hogy ki vagyok hangosítva és az egész falu hallja, hogy miket kiabálok. El akartam rohanni, de megfordulva megdöbbenve láttam, hogy fejkendős nénik és bundasapkás bácsik egész sora kígyózott a központtól egészen ESzPÁ-ig. „Aludj jól, ha tudsz!” mondta búcsúzóul, majd egy másik hangon: ”Kérem a következőt! A tisztelt nevét kérem, nevét kérem, nevét kérem, isten éltesse!”
Másnap a város fele gördülve elszorult torokkal lestem a reklámtábla irányába és isteni megkönnyebbülés volt látni, hogy nincs ott semmilyen parkolóautomata. Aludjatok jól, ha tudtok!
Javában olvasom (nehogy valaki azt higgye, hogy olyan sokat olvasok. Az idézett részlet végén ki is derül, hogy miért nem) Ioan Groşan Vaslui megye a NATO-ra gyúr című könyvét, amely kissé elkeserített. A mű cselekménye 2084-ben játszódik, amikor is nagyhatalmak rejtélyes megfontolások alapján úgy döntenek, hogy Romániát lépcsőzetesen – megyénként – veszik fel a NATO-ba. Már csak Szilágy és Vaslui megye nem tagja a NATO-nak és a történetben éppen az vár döntésre, hogy melyik megyét vegyék fel. A kiragadott részlet szereplőiről, úgy érzem, kell szólnom pár szót. Esmé, aki az alábbi részletben osztja az észt, Gagauziából érkezett egy rozzant autóbusznyi társával és a két év múlva esedékes reykjaviki Folklór Fesztiválra „igyekeznek”. Esmé egy gyönyörű és okos, „csupa csont s bőr, de paradoxális módon valami hatalmas keblekkel és két, cucuteni hamuzó nagyságú ibolyakék szemekkel rendelkező vézna gagauz lány”, kb. 145 cm magas és mindent tud kis hazájáról, Gagauziáról. Safta Abourului a begipszelt lábú hölgy a Tampax Művek alkalmazottja Getuţával, a munkanélküli pikkelysömörös lánnyal együtt a megye prefektusától azt a feladatot kapták, hogy a NATO tábornokok szexuális ígényeit kielégítsék és ezzel elősegítsék Vaslui megye felvételét a NATO-ba. Alább a hármuk tartalmas beszélgetését élvezhetjük:
.jpg)
...és fúvószenekaruk
Zászlóerdő
Voltak idősek (rájuk mindig lehet számítani)
...és fiatalok
Zetelaka ott volt
Sándor Árpád a himnuszt énekli
... majd hozzánk csapódik
A román állami televízió...
...vigyázó szemei előtt
... öntik belénk a lelket
Mindenki ott van és autonómiát akar...
... és minden magyarnak így kell szavazni
Mi összefogunk. És TE?.jpg)
1976. július 26.-án születtem Zetelakán, az első nyolc osztályt Zetelakán a mai dr. P. Boros Fortunát általános iskolában, a középiskolai tanulmányaimat pedig a székelyudvarhelyi „Tamási Áron” líceum matematika-fizika szakán végeztem. 